Az állam helyénvaló szerepe  
I. rész
Az ember jogainak eredete
A kormányzó erő fogalma
Egy igazságos állam
 
II. rész
Tulajdon
Törvényes rablás
 
III. rész
A jóléti állam halálspirálja
 
I. rész

Az ember jogainak eredete

A modern jogállamiság korában az ember nehezen tudja megválaszolni azt a kérdést, hogy jogai honnan erednek. Az országgyűlés által hozott törvényekből, kormányrendeletekből, önkormányzati határozatokból, netalán az alkotmányból?
Gyermekkoromban láttam egy filmet Goldie Hawn főszereplésével, amelyben ő felolvasta az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat első passzusát, mely így szól:

„Mi ezeket az Igazságokat magától értetődőnek tartjuk, hogy minden Ember egyenlőnek teremtetett, hogy a Teremtőjük által bizonyos elidegeníthetetlen jogokkal lettek felruházva, hogy ezek között van az Élet, a Szabadság és a Boldogságra való törekvés – Hogy ezeket a jogokat megvédjék, Kormányok lettek az Emberek között megszervezve, amelyek az igazságos Hatalmukat a Kormányozottak Beleegyezésével kapják.”

Ez a rövid kijelentés engem akkor annyira megérintett, hogy még most, évekkel később is emlékszem arra a nehezen leírható érzésre, amely tudatja az emberrel, hogy valami igaz. És ez az érzés az évek múlásával is megmaradt.
Felismerem azonban, hogy olvasóim közül nem mindenki hisz egy Teremtőben, ezért álljon itt Thomas Paine megfogalmazása az ember jogainak eredetéről az amerikai szabadságharc idejéből:

„A jogok nem egy ember ajándéka a másiknak, sem pedig az emberek egy osztályának az ajándéka egy másiknak [...] Lehetetlen a jogok eredetét máshol találni, mint az ember eredetében; ebből az következik, hogy a jogok az emberhez tartoznak a létezéséből kifolyólag, és ezért minden emberé egyenlő” (Prophets, Principles and National Survival [Próféták, alapelvek és nemzeti túlélés], 135. o.).

A modern jogállamiság – annak tagadhatatlan előnyeivel más állami formákkal szemben – sokszor annyira leszabályozza az ember életét, hogy már-már fojtólag hat, és elkerülhetetlenül is nehézséget okoz az úgynevezett jog betartása, hacsak az ember nem jogásznak tanult, és nem követi napról napra a törvényhozási folyamatokat parlamenti, kormány- és helyi szinten. Frederic Bastiat, a nagyszerű francia politikus-közgazdász rámutatott erre a visszásságra. A jog című műve 1850-ben íródott, alkalmazása azonban rendkívül időszerű, ahogy azt e cikk folyamán láthatják majd.

„Élet, szabadság és vagyon nem azért léteznek, mert az ember törvényeket hozott. Ellenkezőleg, a tény az, hogy élet, szabadság és tulajdon már az előtt léteztek, és az embert arra késztették, hogy törvényeket hozzon.” 

Az ember alapvető jogai tehát nem törvényekből, rendeletekből, határozatokból, alkotmányból, stb., származnak, hanem a törvények, rendeletek és határozatok az ember élethez, szabadsághoz, a boldogságra való törekvéshez és a tulajdonához fűződő jogainak a védelmére jönnek létre. Legalábbis a fent idézett államférfiak nyilatkozatai szerint ez így lenne helyénvaló.

Vissza az oldal tetejére

A kormányzó erő fogalma

Abból, hogy minden embernek veleszületett és elidegeníthetetlen joga van a saját életéhez, szabadságához, a boldogságra való törekvéshez és a tulajdonához – avagy munkája gyümölcséhez –, egyenesen és logikusan következik az, hogy ugyanígy természetes joga van mindezek védelmére kelni. Természetesen, ha minden ember becsületes és tisztességes lenne, kevés gondot okozna az életünk vagy a vagyonunk védelme. Egyszer újévkor látogatóban jártam a barátaimnál, akiknek ablaka előtt hajnalban egy kocsi balesetet szenvedett, és a kocsit a balesetet követően tulajdonosa otthagyta az ablakuk előtt. Döbbenten tapasztaltam, hogy minden egyes járókelő, aki arra járt, megállt a kocsinál, benézett, kinyitotta az ajtaját vagy a csomagtartóját, és ha barátaink ki nem kiabálnak rájuk minden egyes alkalommal, a benne talált tárgyakat valószínűleg magukkal viszik. És ezek az emberek mégcsak nem is bűnözők, hanem hétköznapi emberek voltak, méghozzá Buda II. kerületének egyik patinás részén.
Tehát elég nagy energiánkat és sok időnket lefoglalná, ha ezt a védelmi feladatot saját magunknak kellene elvégeznünk. Bár mi tagadás, néha úgy tapasztalom, hogy talán hatékonyabb lenne, mint a jelenlegi megoldás. De nézzük inkább azt, hogy mi lenne az ideális:

„Ha egy embernek joga van megvédeni – mégha erővel is – a saját személyét, a szabadságát és a tulajdonát, abból az következik, hogy az emberek egy csoportjának megvan a joguk arra, hogy megszervezzenek és fenntartsanak egy közös erőt, hogy az állandóan védelmezze ezeket a jogaikat.  Így a kollektív alapelv – a létezésének oka, a törvényessége – az egyéni jogon nyugszik” (Bastiat: A jog, 6. o.).

Így születik egy kormány. Mielőtt azonban továbbmennénk ezen a szálon, ejtsünk néhány szót erről a szóról. Nem egy szerencsés kifejezés, annyi bizonyos. Mit rejt magában? Kormányzást, irányítást, erő(szak) használatát. És itt áll vagy bukik a demokrácia, és fordul át egy idő után a legjobb szándékkal is önkényuralomba. Míg azonban nem találunk rá egy jobb konvencionális szót, a helyénvaló megközelítésből nézve a kormány lenne az a közös erő, amelyet emberek egy adott csoportja – legyen az falu, város, megye, nemzet, stb. – megbíz veleszületett és elidegeníthetetlen jogaik védelmével. Ez a kormányzó erő kizárólag helyettesíti az egyén természetes védelmi jogait. Ebből logikusan az következik, hogy ez a kormányzó erő nem teheti meg azt, amihez az egyénnek nincs joga. John Locke 300 évvel ezelőtt ezt világosan értette:

„Senki nem adhat át egy másiknak több hatalmat, mint amennyivel ő maga rendelkezik, és senkinek nincs abszolút korlátlan hatalma önmaga vagy egy másik ember felett ahhoz, hogy elpusztítsa a saját vagy egy másik ember életét, vagy annak tulajdonát elvegye” (A Polgári Kormány Két Értekezése, II, 135).

Mindebből az következik, hogy mivel senkinek nincs joga ahhoz, hogy elvegye a másik életét, szabadságát vagy tulajdonát, így egyének csoportjának – falunak, városnak, megyének, nemzetnek – sincs joga a kollektív kormányzó erőt arra használni, hogy elvegye egy másik életét, szabadságát vagy tulajdonát, kivéve testi fenyegetettség, támadás vagy lopás esetén, amelynek megelőzésére azt jogosan megszervezték. Ezra Taft Benson, az Eisenhower-kormány agrárminisztere erről a következőket mondta:

„Ez akkor azt jelenti, hogy a kormány helyénvaló funkciója le van korlátozva kizárólag azokra a tevékenységi szférákra, amelyeken belül az állampolgároknak egyénenként joguk van cselekedni. Azáltal, hogy a jogos hatalma a kormányzottaktól származik, a kormány elsődlegesen mechanizmussá válik a testi fenyegetettség, a lopás és az önkéntelen szolgaság elleni védelemben. Nem követelheti magának a hatalmat ahhoz, hogy javakat osszon szét, vagy arra kényszerítse a vonakodó állampolgárokat, hogy akaratuk ellenére jótékony cselekedeteket hajtsanak végre. A kormányt az ember hozta létre. Senki nem rendelkezik ilyen hatalommal, hogy delegálhassa azt. A teremtmény nem hághatja túl a teremtőjét” (The Proper Role of Government, 5. o.).

A kormányzó erőt tehát az egyének – egy közösség, város, állam polgárai – szó szerint munkaerőként alkalmazzák, hogy az életük és mindennapi tevékenységeik zavartalan folytatása érdekében ellássa azt a védelmi funkciót, amelyhez önmaguknak természetes, velük született joguk van. Az egyének és a kormányzó erő között természetes módon megmarad egy alárendelt viszony, hiszen a kormányzó erő csupán egy kollektívan átdelegált feladatot lát el, és ahol nincsen erre a feladatra szükség (mert az emberek békén hagyják egymást), ott egyértelműen kizárólag készenléti funkciót tölt be. Bastiat a következőket mondta egy ilyen kormányzó erőről:

„Amennyiben egy nemzetet erre az alapra fektetnek, számomra úgy tűnik, hogy rend fog uralkodni az emberek között mind gondolatban, mind cselekedetben. Nekem úgy tűnik, hogy egy ilyen nemzetnek lenne az elképzelhető legegyszerűbb, legkönnyebben elfogadható, leggazdaságosabb, legkorlátoltabb, a legkevésbé sem elnyomó, legigazságosabb és legtartósabb kormánya – bármi is legyen a politikai formája.
Egy ilyen kormány alatt mindenki megértené, hogy létezésének minden kiváltságát és minden felelősségét ő maga birtokolja. Senki nem vitatkozna a kormánnyal, amennyiben a személyét tisztelik, a munkája szabad, és a munkája gyümölcsét megvédik minden jogtalan támadás ellen. Ha sikeresek vagyunk, nem kell köszönetet mondanunk az államnak a sikerünkért. Fordítva pedig, ha nem vagyunk sikeresek, meg sem fordulna a fejünkben az, hogy az államot hibáztassuk a szerencsétlenségünkért, mint ahogy a farmerek sem hibáztatnák az államot a jégeső vagy fagy miatt. Az államot csupán a biztonság felbecsülhetetlen áldásai miatt éreznénk meg, amelyet a kormányzás eme koncepciója biztosít” (Bastiat: A jog, 10. o., dőlt betűs kiemelés hozzáadva).

Könnyen elfogadható kormány?! Gazdaságos kormány?! Korlátolt állam?! Igazságos állam?! Tartós kormány?! Az állampolgárok nem vitatkoznának az állammal, és nem hibáztatnák saját hibáikért vagy a természet okozta károkért?! Az államot csupán a védelmet nyújtó áldásai miatt éreznénk meg?! Mindez egy modern jogállam polgárának szinte meseszerűen – vagy talán mesésen? – hangozhat. Egy ilyen társadalom valóban lehetséges lenne?!

Vissza az oldal tetejére

Egy igazságos állam

Alabama állam alkotmánya a következő passzust tartalmazza:

„A kormányzás kizárólagos tárgya és egyetlen törvényes célja a polgárok védelmezése az élet, a szabadság és a vagyon élvezetében, és amikor a kormány más funkciókat vállal magára, az bitorlás és elnyomás” (1. Cikkely, 35. Bekezdés).

Az Egyesült Államok kezdetben ezekre az alapigazságokra építkezett, és senki nem tagadhatja, hogy rövid időn belül olyan magasságokba emelkedett a nemzetek felett, amely méltán kivívta a nemzetek tiszteletét és irigységét. Henry D. Thoreau ezt mondta az Államok akkori szövetségi kormányáról:

„Ez a kormány magától soha nem vitt tovább egyetlen vállalkozást sem, hacsak nem azzal a fürgeséggel, amellyel kitért azok útjából. Nem teszi az országot szabaddá. Nem szilárdítja meg a Nyugatot. Nem oktat. Az amerikai emberekre jellemző jellem tette mindazt, ami el lett érve; és valamennyivel többet is tett volna, ha a kormány néha nem avatkozott volna bele.  Mert a kormány egy hasznos eszköz, amely által az emberek sikeresen békén hagyják egymást; és ahogy már elhangzott, akkor a leghasznosabb, amikor a kormányzottakat a leginkább békén hagyja” (Clarence B. Carson idézete, Az Amerikai Tradíció, 100. o., dőlt betűs kiemelés hozzáadva).

1801-ben Thomas Jefferson az első beiktási beszédében a következőket mondta:

„Mindezzel az áldással mi szükséges még ahhoz, hogy boldog és sikeres nép legyünk? Van még egy dolog, polgártársaim – egy bölcs és mértékletes kormány, amely visszafogja az embereket attól, hogy egymásnak ártsanak, amely különben békét hagy nekik, hogy a szorgalmuk és feljebb haladásuk útját saját maguk szabályozzák, és amely nem veszi ki a kenyeret annak a szájából, aki azt megkereste” (Works 8:3, dőlt betűs kiemelés hozzáadva).

A nagy Adam Smith a Nemzetek gazdagsága című művében így fejezte ki az emberek természetes képességeibe vetett bizalmát, amennyiben élhetnek a szabadságukkal:

„Az a természetes erőfeszítés, amely minden ember sajátja, hogy javítson a körülményein, amikor hagyják, hogy éljen a szabadságával és biztonságával, olyannyira erőteljes alapelv, hogy önmagában, minden segítség nélkül, nemcsak arra képes, hogy a társadalmat vagyonhoz és jóléthez juttassa, hanem arra is, hogy leküzdjön számtalan túlburjánzó akadályt, amellyel az emberi törvények butasága oly gyakran megterheli a működését; jóllehet ezeknek az akadályoknak a hatása minden esetben többé-kevésbé vagy a szabadságot csorbítja vagy a biztonságot csökkenti” (2. kötet, 4. könyv, 5. fejezet, 126. o., dőlt betűs kiemelés hozzáadva).

Az első rész összefoglalása

Foglaljuk gyorsan össze, hogy mindezen különböző korokban élt államférfiak hogyan fogalmazták meg az állam helyénvaló szerepét:

  • A kormányzó erő (állam, kormány, önkormányzat) az egyén védelmi jogának kollektív megnyilvánulása, amely védelmi funkciót az egyének szabad akaratukból átruháznak a kormányzó erőre, hogy megvédje őket egymástól.
  • A kormányzó erő kizárólag ezt a védelmi funkciót láthatja el, és jogszerűen nem lépheti át határait, még az őt létrehozó egyének kívánságára sem, mert az egyének nem rendelkeznek olyan hatalommal, amellyel korlátozhatnák egy másik ember veleszületett és elidegeníthetetlen jogait.
  • A kormányzó erő tehát nem oszthat szét javakat és nem jótékonykodhat mások pénzével, mert ezt az egyének sem tehetik meg büntetlenül.
  • A kormányzó erő az egyének szolgálatában áll, és semmire nem kényszerítheti őket, hacsak nem veszélyeztetik egy másik ember életét, szabadságát vagy tulajdonát.
  • A kormányzó erő jogos tevékenységi körébe tehát a rendőrség, a katonaság, a bíróság és a büntetővégrehajtási szervek tartoznak, valamint az ő munkájukat konkrétizáló törvényhozó testületek.

Ezra Taft Benson összefoglalta, hogy azok az emberek, akik egy olyan társadalomban éltek, ahol élhettek a velük született jogaikkal egy kizárólag védelmi funkciókat ellátó államban, azt tanácsolnák nekünk, hogy „higgyünk:

A munka méltóságában; hogy a világ senkinek nem tartozik a megélhetéssel, hogy minden embernek tartozik azzal a lehetőséggel, hogy dolgozhasson.
Azt tanácsolnák, hogy higgyünk az egyén páratlan értékében, és az élethez, a szabadsághoz és a boldogságra való törekvéshez fűződő jogában [...]
Hogy nem erősíthetjük meg a gyengéket az erősek meggyengítésével.
Hogy az igazság és az igazságosság egy tartós társadalmi rend alapvető elemei.
Azt tanácsolnák, hogy higgyünk az ígéret szentségében; hogy az ember szava ugyanolyan jó kell, hogy legyen, mint a kötelezvénye; hogy a jellem – nem a vagyon, a hatalom vagy a pozíció – a legfőbb érték az egyének és a nemzetek számára.
Hogy minden jog felelősséget foglal magában; minden lehetőség egy kötelességet; minden tulajdon egy feladatot.
Hogy a törvény van az emberért, és nem az ember a törvényért; hogy a kormány a nép szolgája, nem pedig a mestere.
Azt tanácsolnák nekünk, hogy az iparkodás elbátortalanításával nem hozhatunk létre gazdagságot; hogy az iparkodás elengedhetetlen a jól szervezett élethez, és hogy a takarékosság az egészséges pénzügyi szervezet fő követelménye, legyen az állami, üzleti vagy magán.
Hogy nem alapozhatunk biztonságot kölcsönkért pénzre.
Hogy nem építhetünk jellemet és bátorságot azáltal, hogy elvesszük az ember kezdeményezését és függetlenségét.
Azt tanácsolnák, hogy maradandóan nem segíthetünk az embereken azáltal, hogy megtesszük helyettük azt, amit maguk is meg tudnának tenni, és meg is kellene tenniük; hogy a hasznos munkavégzés az egész emberiség feladata, és hogy csak is az áldozathozatal tisztító tüzében emésztődik fel a salak, és válik az emberi lélek nagysága szabaddá.
Igen, arra biztatnának minket, hogy higgyünk abban, hogy a szeretet a legnagyobb erő a világban; hogy a szeretetben nincs félelem; hogy egyedül a szeretet tudja legyőzni a gyűlöletet; hogy az igazság győzedelmeskedni tud és fog az erőszak felett; hogy van egy mindenek felett bölcs és szerető Isten, és hogy az egyén legmagasabb szintű beteljesedése, legnagyobb boldogsága és legszélesebb körű hasznossága az Ő isteni akaratával összhangban való életben található meg.
Bármennyire is divatjamúltnak gondolják ezeket a normákat manapság, ezek azok a maradandó igazságok, amelyek nélkül semmilyen említésre méltó jellem nem épülhet. Amikor azzal az érveléssel találkozunk, mely szerint ’ma más idők járnak’, legyünk elég bölcsek ahhoz, hogy felismerjük, az igazság soha sem változik. Legyen bátorságunk ezeknek a maradandó értékeknek megfelelően irányítani az életünket!” (Ezra Taft Benson, 1956, So Shall Ye Reap, 313-15.)

 De mi is az akadálya, hogy egy ilyen társadalomban élhessünk. Megjegyzem, mi magunk.
Nézzük csak meg, miért.

Vissza az oldal tetejére

II. rész

Tulajdon

Az eddigiekben lefektettük azt az alapvető igazságot, mely szerint az embernek veleszületett és elidegeníthetetlen joga van az életén és a szabadságán kívül a tulajdonához, vagy más szóval a munkája gyümölcséhez, illetve annak zavartalan felhasználásához és a vele való szabad rendelkezéshez.

„Az emberi jogok egyik alapvető része a magához az élethez fűződő jog. [...] Ha az embernek joga van az élethez, akkor joga van ahhoz is, hogy fenntartsa azt a saját idejével és eszközeivel mindaddig, míg mások ugyanezen jogát meg nem sérti. Ha az embernek joga van emígyen fenntartani az életét, akkor joga van ahhoz is, hogy rendelkezzen mindazzal, amit meg tud termelni a saját idejével és eszközeivel. Ha joga van mindahhoz, amit meg tud termelni, akkor joga van ahhoz is, hogy megtartsa azokat bármilyen hosszú ideig – ez a magántulajdonhoz való jog. Ha joga van a magántulajdonához, akkor joga van azt elcserélni, eladni vagy bármilyen feltétel mellett odaadni másnak, amely elfogadható a vevő számára. Semmilyen harmadik félnek, legyen az egy ember vagy emberek bármilyen gyülekezete, nincs joga beleavatkozni a folyamatba vagy meghatározni annak feltételeit” (F. A. Harper, Liberty Defined, 19-20.o.).

Az embernek szintén joga van tulajdonának, azaz munkája gyümölcsének a megvédelmezéséhez, amennyiben azt egy másik ember vagy emberek egy csoportja eltulajdonítaná vagy annak használatában korlátozná. Továbbá joga van ezt a védelmi jogot másnak delegálni. De mit is jelent mindez?
 A tulajdon természetes eredete a munka. Az embernek dolgoznia kell azért, hogy önmagát és családját fenntartsa. A munka erőfeszítést, időt, áldozatot igényel. Az ember természeténél fogva hajlamos azonban arra, hogy a könnyebb utat válassza: elvegye a másét vagy használja más munkájának a gyümölcsét. Ezt nevezik lopásnak, és a kormányzó erő azért jön létre, hogy ezt megakadályozza és/vagy büntesse.
Tegyük fel azonban, hogy egy ember tehetségei és képességei optimális felhasználásával több tulajdonra tesz szert, mint a szomszédja, aki kevésbé szerencsésen használta fel képességeit, tehetségeit és a rendelkezésére álló forrásokat. Tegyük fel, hogy az utóbbinak nagyon rosszul megy, és nem tudja családját fenntartani. Odamehet-e a szomszédjához, mondván: „Adj a munkád gyümölcséből, mert nekem rosszul megy a sorom?” Természetesen igen. De kényszerítheti-e ő a szomszédját arra, hogy adjon neki a munkája gyümölcséből? Természetesen nem. Szomszédjának elidegeníthetetlen joga van ahhoz, hogy szabadon rendelkezzék munkája gyümölcse – a tulajdona – felett. Szabadon eldöntheti, hogy ad-e belőle vagy sem. Az már másodlagos, hogy erkölcsileg (nem jogilag) elítélendő-e vagy sem, ha úgy dönt, ezt nem teszi meg.
Ha tehát a nehezebb sorsú egyén nem kényszerítheti jobb sorsú szomszédját arra, hogy adjon neki munkája gyümölcséből, vajon a kollektívan megszervezett erő, az állam vagy kormány vagy önkormányzat megteheti-e ezt helyette? Természetesen nem, hisz a kollektív erő kizárólag azt teheti meg, amelyhez neki az egyénektől delegált joga van. Az őt megszervező egyéneket nem kényszerítheti arra, amelyre maguk az egyének sem kényszeríthetik egymást, különben jogtalan cselekedetet, lopást követnének el. David O. McKay így nyilatkozott arról, hogy maga a kormányzó erő hogyan tarthat igényt jogosan az emberek tulajdonára (adó formájában leginkább):

A tulajdonjog minden szerzemény szabad használatából, élvezetéből és a felettük történő rendelkezésből áll, minden korlátozás vagy kisebbítés nélkül, kivéve az ország törvényeit. A magántulajdonhoz fűződő jog szent és sérthetetlen. Amennyiben az állam igényelné ezen elidegeníthetetlen egyéni tulajdonok bármely részét, azt csakis a nép beleegyezésével teheti” (P.P.N.S., 139. o.).

A modern jogállamban a kormányzó erő által elkövetett lopási cselekmény azonban mégis megtörténik napi szinten, és mindannyian áldozatai és egyben elkövetői vagyunk.

Vissza az oldal tetejére

Törvényes rablás

Frederic Bastiat 160 évvel ezelőtt az állam következő zseniális definícióját adta:

„Az állam az a hatalmas fikció, amely által mindenki megpróbál mindenki más költségén élni.”

Ismerősen cseng?
Az állam valóban nevezhető fikciónak, hisz kézzel nem fogható, nincs saját akarata, saját élete, nem tud kenyeret sütni, búzát termeszteni, nem tud ruhát varrni, nem tud beteget ápolni, sem felelősséget vállalni. Csakis az állam polgárai rendelkeznek mindezzel és tudják mindezt megtenni. Az államnak igazából semmije sincs, mégis nem telik el nap, hogy a médiában ne hallanám, hogy az államnak kötelessége ezt támogatni, feladata azt támogatni. Az ebben a cikkben lefektetett igazságok alapján támogathat-e az egyén egy ügyet, legyen az a kultúra, az oktatás, az autópályahálózat, az éhező gyermekek, a rákbetegségben szenvedő emberek, és így tovább – végeláthatatlan a támogathatók sora? Természetesen igen, és emberbaráti szeretetből, a tudatos állampolgári életvitelből kifolyólag, és legfőképp ha szabadon megteheti, szívesen meg is teszi. De kényszerítheti-e valaki jogosan arra, hogy ezt megtegye. Nem, hiszen akkor korlátozná az egyén szabadságát és a tulajdona feletti szabad rendelkezéshez való jogát. Kényszerítheti-e őt a veleszületett és elidegeníthetetlen jogainak védelmére megszervezett kollektív erő – az állam/kormány/önkormányzat – arra, hogy akarata ellenére ilyen jótékony cselekedeteket vigyen véghez? Természetesen nem, hiszen ha az egyéneknek nincs erre joguk, a kollektív erőnek főképp nincsen. Bastiat a következőképpen fogalmazott:

„De hogyan ismertetik fel a törvényes rablás? Eléggé könnyen. Figyeljék meg, hogy a törvény elveszi-e bizonyos emberektől azt, ami az övéké, és olyanoknak adja-e, akik annak nem a tulajdonosai. Figyeljék meg, hogy a törvény hasznot nyújt-e az egyik polgárnak egy másik polgár költségén azáltal, amelyet az a polgár maga nem tehetne meg anélkül, hogy bűntényt ne követne el” (A jog, 17. o.).

Ez egy sarkalatos pont. Itt áll vagy bukik a demokrácia. Itt áll – de inkább bukik – mindegyik kormány, legyen az jobbos, balos, centrális, liberális, polgári, konzervatív, keresztény, bárhogy is nevezzék magukat. Mert az emberek, akik létrehozták a kormányzó erőt – bár ez is vitatható, hogy hazánkban ki hozott létre kit –, elvárják tőle, hogy gondoskodjon róluk a bölcsőtől a sírig, nem számít, honnan teremti elő rá a pénzt, csak teremtse elő. De az állam nem varázsló, hogy abrakadabra megtöltse a kincstárat. Ha az egyik polgárának juttat valamit, azt előbb egy másik polgártól el kell kérnie, de leginkább vennie.
Az embernek – bármi is legyen a nemzetisége, etnikuma, vallási vagy pártbéli hovatartozása – megvan az az univerzális hajlama, hogy szívesen kezeli más pénzét, és sokkal nagyvonalúbban teszi, mint ha a sajátjáról lenne szó. „A cég állja” – ha így ismerősebb. Ha a cége – legyen az profitorientált vállalkozás, alapítvány, egyház vagy maga az állam – fizeti, szívesebben választ egy drágább szállodát, éttermet, közlekedési eszközt, mint ha azt a saját pénzéből kellene fizetnie. De ha a cége – vállalkozás, egyház, állam – azt kéri tőle, tegyen meg valamit a saját költségén, akkor gyorsan talál rá kifogásokat, hogy miért nem engedheti meg magának, és különben is, hogy gondolja bárki, hogy elvárja tőle, hogy valamit a saját pénzéből fizessen. Ez utóbbi különben egészséges hozzáállás is, hisz az embernek veleszületett szabad önrendelkezési joga van a tulajdona felett. A probléma az elsővel van: szívesen költjük és osztogatjuk azt, ami nem a miénk. Nincs ez másképp azokkal a képviselőkkel sem, akiket négyévente megválasztunk az országgyűlésbe vagy az önkormányzatokba. Megkockáztatom, hogy mi is ezt csinálnánk az ő helyükben, hisz ezt csináljuk a magánéletünkben és a munkahelyünkön is. Itt elnézést kérek a talpig becsületes olvasóimtól; bárcsak többen lennének! Mindenesetre a jóléti állam halálspirálja pontosan azért ilyen halálos, mert nem az egyén tulajdonához fűződő szent és sérthetetlen és elidegeníthetetlen jogának a tiszteletére épül. És ahol az alapozást elrontották, a ház falai egy idő után megrepedeznek, felszívják a nedvességet és elrohadnak. Ahol az állam törvényes keretek között meglopja az állam polgárait, ne csodálkozzunk, hogy problémát okoz az embereknek becsületesnek maradni. Bastiat így vélekedik a következményekről, amikor a törvényt a rablás eszközévé teszik:

„Először is kiradírozza mindenki lelkiismeretéből az igazság és az igazságtalanság közötti különbséget.
Semmilyen társadalom nem maradhat fenn, hacsak a törvényeit nem tisztelik valamilyen szinten. A törvények tiszteletben tartatásának legbiztonságosabb módja az, hogy tisztelhető törvényeket hoznak. Amikor a törvény és az erkölcs egymásnak ellent mondanak, az állampolgár kegyetlenül szembe kerül azzal, hogy vagy elveszíti az erkölcsi érzékét vagy elveszti a törvény iránti tiszteletét. Ennek a két gonoszságnak egyenértékű konzekvenciái vannak, és nehéz lenne az embernek a kettő között választania” (Bastiat, A jog, 12-13).

Fel kell ismernünk, hogy az állam nem adhat támogatást nekünk a bérletünkhöz, a tandíjunkhoz, a lakáshitelünkhöz, munkanélküli segélyt, családi pótlékot és így tovább, anélkül, hogy előbb effektíve oda ne menne egy, kettő, tíz, száz vagy ezer másikhoz, és ne követelné tőlük a nekünk adandó – és az általunk különben elvárt – támogatáshoz szükséges összeget ilyen-olyan adó formájában. És mindezt anélkül, hogy az a másik öt, tíz, száz, ezer ember saját szabad akaratából, szívesen adná, hisz sokszor a saját családtagjainknak vagy barátainknak is vonakodva – ha egyáltalán – adunk.
Látjuk-e tehát, hogy az állam – mindegy melyik párt van kormányon – elköveti a Bastiat által törvényes rablásnak nevezett cselekedetet, méghozzá napi szinten, és mi ehhez a rablási cselekedethez még segédkezünk is azáltal, hogy el is várjuk az államnak nevezett szellemlénytől, hogy támogasson minket is mindenki más költségén? Nem szavaztuk-e meg például – kollektíven szólva – többek között azt, hogy ne kelljen a felsőoktatásban tanulóknak tandíjat fizetniük? Ezzel azt szavaztuk meg, hogy az állam folytassa a rablási cselekményét, és vegye el azoktól a munkájuk gyümölcsét, akik ezért nem kapnak ellenszolgáltatást, jórészt nem egyeznek bele, és mellesleg nem is járnak egyetemre. Megjegyzem, lehet, hogy olvasóim nem szavazták meg, csak távol maradtak a szavazástól, ezzel tért engedve azoknak, akik mindenki más költségén szeretnének például tanulni vagy gyermekeiket taníttatni. Ha elénk tárnák azt az okos kérdést, hogy egyetértünk-e azzal, hogy 2011. január elsejétől ne kelljen semmilyen adót fizetni, szerintem nehéz lenne megjósolni, mi lenne az eredménye. Az emberek nem tudnák eldönteni, hogy meg akarják-e tartani a saját pénzüket, hogy maguk gazdálkodhassanak vele, vagy továbbra is elvárják az államtól a támogatásokat. Mert olyan rubrika nem lenne a szavazócédulán, hogy „Kelljen mindenki másnak, csak nekem ne.”
James R. Evans A dicsőséges keresés című művében a törvényes rablás visszásságát egy rendkívül találó példával szemléltette:

„Tegyük fel, hogy farmerek vagyunk, és levelet kapunk a kormánytól, miszerint ezer dollárt fogunk kapni minden egyes felszántott földterület után. De a pénzbehajtás megszokott módja helyett mi vigyük el ezt a levelet Bill Brownhoz, és hajtsunk be tőle 69,71 dollárt ezen és ezen a lakcímen; 82,47 dollárt Henry Jonestól; 59,80 dollárt Bill Smithtől, és így tovább; mondván, hogy ezek az emberek fogják állni a farmunk támogatását.

Sem Ön, sem én, sem a farmerek 99 százaléka nem menne el, hogy csöngessenek az emberek ajtaján, kinyújtsák a kezüket és azt mondják: - Add nekem azt, amit megkerestél, mert én nem kerestem. Azért nem tennénk meg, mert egyszerűen azt az erkölcsi törvényt szegnénk meg, hogy ’Ne lopj’. Röviden, felelősségre vonnának bennünket” (Ezra Taft Benson, A kormány helyénvaló szerepe).

Amikor a kormányzó erő a passzív védelmi funkciójából – amely létezésének egyetlen legitim alapja – átvált agresszív, javakat szétosztó, jótékonykodó, az emberek életét irányító és szabályozó funkciókba, ezt másképp sem elvileg, sem fizikailag nem tudja megtenni, mint hogy erőszakkal elveszi az emberektől – megjegyzem, akik hagyják magukat – az ehhez szükséges tulajdonukat. George Washington a következőket mondta: „A kormány nem indok, nem ékesszólás, hanem erő! A tűzhöz hasonlóan veszélyes szolga és félelmetes mester!” (uo.).

A második rész összefoglalása

Gyorsan foglaljuk össze, hogy mi a legfőbb akadálya annak, hogy egy olyan társadalomban élhessünk, ahol az ember korlátlanul élvezheti veleszületett – csak sajnos elidegenített – jogait:

  • Ahhoz, hogy az ember élvezhesse az élethez, a szabadságához és a boldogságra való törekvéshez fűződő veleszületett és elidegeníthetetlen jogait, szükséges, hogy fenn tudja őket tartani.
  • Ahhoz, hogy az ember fenn tudja magát tartani, felhasználja idejét, képességeit, eszközeit.
  • Munkája gyümölcse jelenti a tulajdonát, amelyhez szintén veleszületett és elidegeníthetetlen jog fűzi.
  • Az ember saját szabad akaratából megoszthatja javait másokkal, erre azonban sem egy másik egyén, sem más egyének csoportja nem kényszerítheti.
  • Az ember természetéből kifolyólag hajlamos a könnyebb utat választani, és kemény munka helyett inkább mások munkája gyümölcséből eltarta(t)ni magát.
  • A kormányzó erőt az egyének azért hozzák létre, hogy megvédje őket egymás korlátozásaitól.
  • Az emberek természetüknél fogva azonban hajlamosak arra, hogy ezt a kormányzó erőt felhasználják mások korlátozásaira, hogy magukat mások munkájának gyümölcséből tart(as)sák el.
  • Amikor a kormányzó erő a védelmi funkciókon túllépve felvállalja ezt az agresszív feladatot, törvényes rablást követ el.
  • Amint a törvényt felhasználják arra, hogy lopási cselekményt kövessenek el, az állampolgárok tudathasadásos állapotba kerülnek: elvesztik erkölcsi érzéküket vagy a törvény iránti tiszteletüket. Előrehaladott állapotban mindkettőt.

Vissza az oldal tetejére

III. rész

A jóléti állam halálspirálja

És itt kezdődik a jóléti állam halálspirálja. Két ellentétes érdek ütközik össze: egyik oldalon az ember szabadságvágya és igazságérzete, a másik oldalon a könnyebb életre való vágyakozás és a jogosultság érzete. Az egyik azt mondatja az emberrel, hogy hagyják őt békén, hadd bontakozhasson ki és érje el álmait a saját erejéből, ne akarja őt senki visszahúzni, és ha úgy érzi, hogy mások – beleértve az államot is – kihasználják, megindul a természetes önvédelmi mechanizmusa, és rendkívül kreatív módon, de meg fogja védeni érdekeit és munkája gyümölcsét. Ezért van az, hogy az állam, amikor átlépi egyetlen legitim funkcióját – az állampolgárok megvédelmezését –, arra kényszerül, hogy vadászkopóként üldözze a vonakodó állampolgárokat, akik egyszerűen csak önvédelemre kényszerültek. Albert E. Bowen azt mondta, hogy „a kormányzás bármely rendszere, mely fennmaradásához polgárai nagy részének a kierőszakolt engedelmességén alapszik, végső soron bukásra van ítélve, mert megsérti a szabadság alapelvét, amely istenadta tulajdonság, az élettel együtt jár, és az élethez hasonlóan az ember egyik elidegeníthetetlen joga [...]” (P.P.N.S., 127. o.).
Az ember másik fele pedig azt mondatja vele, hogy megérdemli a könnyebb életet, és ha másnak többje van, de abból nem ad nekem, akkor összeállunk azokkal, akik szemét szintén szúrja az, hogy másnak többje van, és létrehozunk egy kényszerítő erőt, amely majd „igazságot” – vagyis vagyont – oszt.
Kevés olyan ember van, akiből csak az egyik vagy csak a másik érdek szól. Az emberek többségének elméjében és szívében háború dúl a két érdek között. Egyetértünk a kormánnyal, ha a mi érdekeinket szolgálja, azaz a mi területünknek szánt támogatást megnöveli. Lehurrogjuk azonban, amint növeli a közterheinket – csak hogy kielégítse a többi elégedetlenkedőt, akik azért elégedetlenkednek, mert korábban történetesen mi kaptunk többet, és nem ők. Megfigyelték-e már, hogy bárhogy is nevezik magukat a kormányon lévő pártok, kormányprogramjuk rendszerint csak a számok területén különbözik? Zsonglőrködnek az érdekcsoportok kielégítésével, és minél nagyobb számú egy érdekcsoport, annál nagyobb a valószínűsége, hogy a nem abba az érdekcsoportba tartozó emberek közterhei megnövekednek. Az ebben a könyvben összefoglalt igazságok alapján azonban, ha a kormányzó erő a kormányzottak beleegyezése nélkül veszi el a tulajdonukat – adó formájában vagy másképp –, méghozzá azért, hogy olyanoknak adja, akik annak nem tulajdonosai, rablást követ el, még ha hangzatos paragrafusokba foglalja is azt. Azzal, hogy a kormányzó erő ezt a rablási cselekményt törvénybe foglalja, legfeljebb azt kerüli el, hogy saját magát börtönbe kelljen juttatnia, de ettől ez a cselekedet még lopás marad.
Bastiat a következőket mondta arról, ha egy nép részt kíván venni a törvényes rablás folyamatában:

„Az emberek természetüktől fogva fellázadnak az igazságtalanság ellen, amelynek áldozatául estek. Így tehát amikor a rablást a törvény szervezi azok javára, akik meghozták a törvényt, minden kirabolt osztály megpróbál valahogy – békés vagy forradalmi eszközökkel – részt venni a törvényhozásban. A felvilágosultságuk arányában ezek a kirabolt osztályok két teljesen különböző célt neveznek meg, amiért politikai hatalmat kívánnak szerezni: vagy azért, hogy megállítsák a törvényes rablást, vagy hogy részesülhessenek belőle.
Jaj annak a nemzetnek, ha ez az utolsó cél lebeg a törvényes rablás tömeges áldozatainak a szeme előtt, amikor megszerzik a hatalmat, hogy ők hozzák a törvényeket!” (A jog, 6. o.).

Amikor beszélgetések során rámutatok ezekre a pontokra, sokan egyetértenek azzal, hogy hadd döntse el az ember maga, hogy mit és kit támogat a saját pénzéből, mégis úgy vélik, hogy az államnak a védelmi funkción kívül más feladatai is vannak, azaz valószínűleg sokan vagyunk állampolgárok, akik bizonyos további feladatokat is áthárítanánk a kormányzó erőre. Ilyenek többek között az oktatás, az egészségügy, az energiaellátás, az úthálózat és sok minden más megszervezése és fenntartása. Ezt nevezi a politikatudomány szép szóval közteherviselésnek. A közteherviselés azonban egy nagyon csúszós terület, mert ki hol húzza meg a határt a köz- és a magánszféra (vagy a köz- és a vállalati szféra) között. A Nagy család gyermekeinek taníttatása közfeladat vagy magánügy? A Nagy család azt fogja mondani, közfeladat, csak hogy kapjanak támogatást; a Kiss család azt fogja mondani: – Oldják meg. A Kiss család megfázása közteher vagy magánügy? A Kiss család azt fogja mondani, hogy az ő egészségük biztosítása közfeladat, csak hogy ne kelljen fizetniük vizitdíjat, a Molnár család azt fogja mondani: – Oldják meg.
Mindezt azonban az állam nem tudja megszervezni anélkül, hogy ne venne el olyan egyénektől – adó formájában, akik nem élvezik ezeknek és más támogatott területeknek az előnyeit, vagy aránytalanul teszi azt, és ezzel már is rablást követ el. Miért venne el olyan emberektől iskolák támogatására, akiknek nincsenek és talán nem is lesznek vagy lehetnek gyermekeik, vagy olyanoktól, akik magániskolákba járatják őket, és ezáltal kétszeresen is fizetnek? Az én felsőoktatásom költségét az állam egyáltalán nem fizette, sőt, még pénzt kért volna el a honosíttatásáért, miközben az állam pénzt követel tőlem többek között a Nagy család gyermekeinek oktatásáért, akiket nem ismerek, és lehet, hogy nincsenek is rászorulva.
Miért venne el olyan emberektől kórházak támogatására, akik egész életükben nem szorulnak kórházi ellátásra – mert ismerjük el, vannak ilyen szerencsés emberek is –, vagy inkább magánúton gondoskodnának az egészségükről, hogy minőségi ellátást kapjanak, és ezzel máris kétszer fizetnek? Miért venne el olyan emberektől energiatámogatásra, akik fával vagy szénnel fűtenek, és fúrt kútból nyerik a háztartásukhoz szükséges vizet? Miért venne el olyan emberektől az úthálózat fejlesztésére, akik nem használják azt, vagy amúgy is kifizetik a fogyasztási cikkek áraiban? Miért ne lehetne az emberekre bízni, hogy azt támogassák, amihez kedvük van, és azért fizessenek, amit ténylegesen használnak is?
Azért, mert az emberek többsége maga is elhiszi, hogy az állam feladata gondoskodni róluk a bölcsőtől a sírig. Divatos nevén ő a gondoskodó állam. Amint korábban leszögeztük azonban, az állam egy fikció, és mint ilyen, többek között saját megkeresett pénze sincsen, hogy mindezeket a feladatokat ellássa. A kincstárban csak azt a pénzt találjuk, amit mi befizetünk oda – saját jószántunkból, de leginkább kényszerből.
Vagy ha már nem lehet több bőrt lenyúzni a népesség ama részéről, akik nem találnak kibúvókat a szépen csengő közteherviselés okából rájuk kényszerített adófizetés alól – vagy mert becsületesek, vagy pedig mert nincs rá lehetőségük –, akkor ezt a szellemlényt működtető politikusok, akik különben nagyon szívesen felvállalják, hogy mások pénzével gazdálkodnak és jólelkűsködnek, és népszerűségért és a saját bérük megtartásáért meghajolnak a nép szeszélyei előtt, másfelé tekintenek plusz pénzért, és hitelt vesznek fel, amiért személy szerint nem vállalnak felelősséget.
Miért kell az államnak megszervezni és támogatni a kultúrát, a kereskedelmet, az ipart, a mezőgazdaságot, az oktatást, a sportot, a családi életet, a munkavégzést, az egészségügyet, a közlekedést, és hosszan folytathatnánk a sort? És mindeközben elégtelenül látja el azokat a védelmi feladatokat, amelyek ellátására márpedig az emberek kollektívan megszervezték: a rendőrséget nem tisztelik, de nincs is meg a feltétele annak, hogy tisztelhető legyen; a bíróságokra az ember nem számíthat, ügyeit már úgy intézi, hogy ne is legyen meg az esélye annak, hogy perre kerüljön a sor; a katonaság pedig jórészt külföldi államok és nemzetközi érdekek védelmét szolgálja, bár jelen helyzetben ez legyen a legnagyobb problémánk. Vagy talán nem bízunk saját magunkban, hogy mindezeket egy nagy testvér, az állam nélkül meg tudnánk tenni? Hogy el tudnánk dönteni, melyik színházat, múzeumot támogassuk a látogatásunkkal, melyik iskolát támogassuk azáltal, hogy odajáratjuk a gyermekünket, hogy melyik közlekedési vállalatot favorizáljuk, mert meg vagyunk vele elégedve, hogy melyik sportágat támogassuk azáltal, hogy kimegyünk szurkolni, odajáratjuk a gyermekünket sportolni, vagy pénztámogatást nyújtunk az adott klubnak?
Miért ne lehetne visszaadni az embereknek a velük született, de elidegenített jogukat a szabadsághoz, a szabad akarathoz és a munkájuk gyümölcséhez? Miért ne lehetne a rengeteg felesleges, ugyanakkor elégtelen támogatás helyett visszatérni a védelmi funkciókhoz, és ezeket a jogszerű feladatokat megerősíteni?
A jóléti állam halálspirálja azonban nem áll meg a pénzügyeknél. Azzal, hogy az ember kompromittálni kényszerül az erkölcsi tartását, a jóléti állam az emberi jellemet teszi tönkre. Amikor az ember elhiszi, hogy az állam köteles őt a bölcsőtől a sírig támogatni, lemond a saját élete fenntartásához fűződő jogával járó felelősségről is:

„Minden kellemetlen dolgot el akarunk kerülni. Megpróbálunk egy élvezetet hajszoló világban egy élvezetet hajszoló gazdaság feltételei mellett élni. Így igazából a semmiben élünk [...]
[...] meg akarunk takarítani magunknak mindenféle szenvedést – fizikait, érzelmit vagy mentálist. Biztonságra törekszünk, hatórás munkaidőre, kocsira és nyugdíjra. Mindeközben azonban az élet elkerül minket, elégedetlenek, nyugtalanok, bizonytalanok vagyunk, és félünk” (Albert E. Bowen, KB-10/48:87).

Brigham Young, Deseret (most Utah) állam első kormányzója a következőket mondta a jóléti államról:

„Tapasztalatom megtanította nekem, és ez alapelvvé is vált a számomra, hogy soha semmi jó nem származik abból, ha férfiaknak és nőknek egyre csak adunk és adunk, pénzt, ételt, ruhát vagy bármi mást, ha egészségesek, képesek dolgozni és előteremteni azt, amire szükségük van, amennyiben bármi is van a világon, amit tehetnek. [...] Ezzel ellenkező út követése romba döntene bármilyen közösséget a világon, és henyélővé tenné őket”.

Amikor a kormányzó erő átlépi egyetlen legitim feladatát – az állampolgárok velük született (nem törvényekből, határozatokból, rendeletekből származó) jogainak védelmét –, azzal jóval megnöveli a közteherviselés költségeit, az adókat. És amikor már egy-egy adónem mértékét nem lehet sem erkölcsileg, sem erkölcstelenül tovább növelni, a kormányzó erő kitalál más adónemeket. Az emberek közterhei ezzel megnövekednek, a szorgalmuk és tehetségük által szerzett jövedelmük egyre nagyobb része felett nem ők rendelkeznek, és eljutnak egy pontig, amikor megkérdőjelezik, vajon megéri-e egyáltalán dolgozni. Egy alkalommal, amikor szabadságra mentem, főnököm megkért, hogy keressek a barátnőim közül helyettesítőt. Egyikőjük épp munkanélküli segélyen volt, és bár szívesen segített volna nekem, nem érte meg neki az, hogy eljöjjön egy hétre hivatalosan dolgozni.
A régi korok történelmében, amikor egy nép a jövedelme után 50%-os adót – amit ma Magyarországon a jövedelemből élők – kényszerült fizetni, azt szolgaságnak nevezték. Ma ezt szabad demokráciának kereszteltük. Az egyre növekvő adók az emberek szorgalmát, iparkodását, természetes feljebb haladási hajlamát törik meg. És minél kevesebb a munkaerő, annál többet kell szétosztani, és szépen, szabad akaratunkból visszatérünk az önkényuralomhoz.

„Nincs az az ember a föld színén, aki ne rendelkezne az önmagában rejlő hatalommal arra, hogy megszabadítsa vagy elpusztítsa önmagát; ugyanez igaz a nemzetekre” (Brigham Young, Discourses of Brigham Young, összeállította John A. Widstoe, XXXI, 67).

A harmadik rész összefoglalása

Foglaljuk össze, mik az általam a jóléti állam halálspiráljának nevezett jelenség főbb lépcsői:

  • Két érdek küzd kiben-kiben különböző mértékig: a szabadságvágy és az igazságérzet, valamint a könnyű élet utáni vágyakozás és a jogosultság érzete.
  • Az ember természeténél fogva hajlamos arra, hogy rendelkezni akarjon – beossza, elköltse, szétossza, stb. – mások tulajdona felett.
  • Az emberek a kormányzó erőt kizárólag a jogaik védelmezése érdekében hozhatják létre, amelynek fenntartását szabad akaratukból vállalják (közteherviselés).
  • Amikor az emberek egy csoportja – életük megkönnyítése végett vagy mert valaki elvetette bennük a jogosultság érzetének magját – a kollektív erőt arra használja, hogy legitim határait túllépve más funkciókat is ellásson, önvédelmi okokból azonnal érdekcsoportok alakulnak ki.
  • Az érdekcsoportok a kormányzó erőt a maguk oldalára kívánják állítani felvilágosultságuktól függően két ellentétes okból kifolyólag: (1) megállítsák a törvényes rablást, vagy (2) részesüljenek belőle.
  • Ha az érdekcsoportok a kormányzó erőt azért akarják a maguk oldalára állítani, hogy részesülhessenek a törvény szankcionálta rablásból, jóléti államról beszélünk.
  • A jóléti államnak az állampolgárok nem csak haszonélvezői, hanem egyben áldozatai is.
  • A jóléti állam, azon kívül, hogy törvényesíti a rablást, az emberi jellemet teszi tönkre.
  • A jóléti állam végső soron önkényuralomban végződik.

„Nincs az a kormányzati forma, amely ne válhatna az emberek javára, ha jól igazgatják; és hiszem azt, hogy nagy valószínűséggel néhány évig jól is igazgatják, és csak is önkényuralomban végződhet, mint ahogy minden más kormányzati forma végezte előtte, amikor a nép olyannyira megromlik, hogy zsarnoki kormányra van szüksége, mert másra nem képes” (Benjamin Franklin, Elliot’s Debates 5:554).

Vissza az oldal tetejére

 
allamhsz@aol.com